Augusztusi motorozás 17. nap

Vadonat új napra ébredtünk, és egyben el is kezdődik a hazavezető utunk első része. Időben kelünk, hiszen semmi sincs összepakolva, és ma el kell jutnunk Ayvalik-ba, ahol az esti alvás lesz. 8:00-ra teljes harci díszben állunk a szálloda előtt, hasunkban a reggelivel. Szépen komótosan nekifogunk a hazavezető útnak, hiszen semmi sürgős dolgunk sincs. Még Antalya után nem sokkal megállok, hogy vételezzünk egy kis banánt az útszéli banánárustól. Már készíti is a mérleget, hátha veszek egy pár kilót. Sajnos el kell szomorítsam, ugyanis összesen 2db banánra gondoltam. A kezembe nyomja, és nem fogad el pénzt érte, hiába erősködöm. Szeretem a török vendégszeretetet. Máris folytatjuk a robogást Pamukkale felé és kb. dél környékén érjük el a Gyapotvárat. Pont olyan, mint tavaly volt, de azért csak felmászunk megnézni. Az idei évben annyiban különbözik a helyzet, hogy a kis patakot eltorlaszolták bizonyos helyeken, így most végig folyik a víz mindenhol. Így most nem csak talpmasszázs jár a látogatónak a fehér mészköveken, hanem talpmosás is. Gyakorlatilag mindenki orosz, aki angolul beszél, szerintem az is. Azért beszélnek angolul, hogy lássák, hogy ők angolok, nem oroszok. Én viszont tudom, hogy ez álca, és valójában beépített orosz ügynökök. :-)))
Szépen ballagunk felfelé, és nézem, ahogy készülnek az igazi fészbúkos-pózolós fotók, és úgy gondolom, hogy egy-két példányt én is megörökítek. Természetesen ezek megtalálhatóak a mellékelt fotók között. Befejeztük a Pamukkálés gyalogtúrát, és úgy döntünk, hogy itt nyomban elfogyasztjuk az ebédet. Kérünk egy nagy adag köftét meg egy kebabot. A kebab nem valami nagy szám, szerintem sima fagyasztott cucc volt megsütve olyan szárazra, hogy 2 liter vizet kellett meginnom utána. Tulajdonképpen mindegy, mert éhes voltam, és ez is étel. Még ha nem is komoly étel. Az ebéd végén innánk még 2 almateát, de a pincér úgy be lett havazva idő közben, hogy elfelejti. Várunk egy kicsit, hátha eszébe jut, de nem. Fizetek, aztán megyünk. A motornál rápillantok az órára, és örömmel látom, hogy 3 óra. Még van 300km Ayvalik-ig, úgyhogy erősen elkezdem húzni a motornak. Robogunk az alsórendű utakon, olyan falvakon keresztül, ahol szerintem 100 embernél nem lakik több. Mindenhol kukorica, földimogyoró és burgonya ültetvények. Délután 5:30 körül elérjük Izmirt, ahol kivigyorodik a lámpa, hogy üres a tank. Beszaladunk egy gyors itatásra, és mindenféle pihenő nélkül robogunk is tovább. Valahol Izmir után egy picikét elragadott a hév, és már intenek is ki a sorból a rend éber török őrei. 92km/h helyett 124km/h –val száguldottam, és ez olyan súlyos vétség, hogy számíthatok egy halálbüntetésre, vagy minimum egy életfogytiglanra. Rövid papírmunka után, kiderül, hogy Madzsarisztánból jöttem, és így sikerül kiegyezni egy 105 lírás helyszíni bírságban. Kifizetem, és ezzel az utolsó lírámnak is harangoztak. Imádkozom Allahhoz, hogy lehessen dolcsival vagy ojróval fizetni Ayvalikban a szállásért, mert mire odaérünk már tuti nem lesz pénzváltó nyitva. A nap lenyugvó fényénél hajtok me Ayvalikba, ahol akkor dugó van a közlekedésben, mint Istanbulban. Nofene. Kicsike csorgás után meglátok egy panziót az út mellett, ahol gyorsan ki is veszünk egy szobát ma estére. Kicsike internetezés után a leány kimondja, a nevetséges árat a szobáért, én meg gyorsan ki is fizetem, nehogy meggondolja magát. Természetesen dollárban fizettünk. A zuhany után lemegyünk egy népszerű Ayvalik toast elfogyasztására, és kiharcolom, hogy lehessen euroval fizetni. 26 líra a végösszeg, és megkérdezi a pincér, hogy ezért mennyi eurót gondoltam adni. Adok tizenötöt, hogy érezze a törődést. Felballagunk a piactérre, és elfogyasztok egy dondurmát, hogy lezárjam ezt a napot. Rövid bolyongás után felmegyünk a szállásra, és már aludnék is. Az ablakunk az utcára néz, ahol éjfélig megy az akció. Szerintem robbantáson kívül minden volt. Csörögtek, csattogtak, pakoltak, húztak-vontak. Egyszóval minden volt. Nagynehezen sikerül elaludnunk. Jó éjt mindenkinek!